7. rész Mégsem anorexia?

Sziasztok!:)

Nos  bocsánat kéréssel tartozom nektek.. 20 napig nem jelentkeztem. (6.résztől számítva) Talán mert kicsit elszomorodtam, hogy nem gyűlt össze az a 3 komment viszont ma, felnéztem hosszú idő után és mit látnak szemeim? 5 komi!! Bizony 5 !! Nagyon megörültem neki!! Imádlak titeket!!! Jó olvasást!!

Hope xx

Apránként kezdtem pislogni, hogy szemem szokja még a vakító fényt. Homályos látással próbáltam felfedezni a szokatlan helyet. Viszont egy szokásos pittyegő hang töltötte be a még számomra ismeretlen helyet.
- Mrs. Brayen! Hall engem?- jött közelebb hozzám az orvos. Igen, egy kórházban voltam.
- I..igen!- hallgattam el. Szóval Liam nekem nem mondott ilyet?... A..akkor nem rontottam el semmit. Bent volt még a szobában a dokin kívül Liam, anya és második anyukám Karen. Az egyik kezemet a legjobb barátom a másikat pedig anyu fogta.- Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket!- szorítottam meg kezüket.
- Kisasszony  míg tudatlan állapotban volt, nos megvizsgáltuk....- hallgatott el. - Van egy jó és egy rossz hírem.- tekintetem felkaptam és figyeltem további monológjára.- A jó, hogy maga nem anorexiás. Félre ismertük a diagnózist. Viszont megtudtuk a valódi betegségét is.-  sütötte le szemeit.
- Mi? Mi az? Mondja már!- féltem.
- A diagnózis...- emelte fel fejét.- Leukémia!- nézett szemembe.
- Mi? Rákos vagy?? - megijedtem, féltem, sírtam. Liam megszorította kezemet és vissza nyomott az ágyra. Anya sírt, Karen sírt, Liam sírt. Tomboltam. Párperccel később egy nővér jött be. Tűt szúrt belém, majd az elkövetkező párpercben elnyomott az álom. Altatót adtak be nekem.

***

Álmosan nyitottam ki a szememet. Még mindig figyelt a mellettem ülő fiú.

- Jó reggelt!- mondta és meg szorította kezemet.
- Jó reggelt!- simítottam végig arcán.
- Hogy érzed magad?-  láttam tekintetében az aggódást.
- Megtudtam, hogy rákos vagyok. Szerinted?- hangom gyenge volt.
- Hülye kérdés volt....- hallgatott el. Közel hajolt és meg puszilta arcomat. Feje közel volt arcomhoz.
- Liam...szeretnélek...meg...- nyeltem egyet.

Nem mondott semmit csak megcsókolt. Igen, végre megtörtént. Végre megcsókolt. Puha ajkai enyémnek tapadtak. Nyelve lassan utat tört magának számba.  Csókja lágy, érzékeny volt, mégis vad romantikus.
Mikor elváltunk elmosolyodtam. Liam elpirult majd szeme ragyogott.

- Nyugodj meg Hope! Túl gyors a pittyegés nyugi!- fogta kezemet.
- Ez volt életem második legszebb perce!-  folyt le arcomról egy könnycsepp.
- Mi volt az első?- kérdezte.
- Amikor oda jöttél hozzám és elfelezted velem a csokidat.- mosolyogtam.
- Ja miután leejtettem a homokba!-nevetett.
- Akkor is szép emlék!- mosolyogtam és végig simítottam arcán.- Liam..ugye ezt nem álmodom?- megint féltem.
- Nem ez nem álom!- mosolygott. Becsuktam szememet.
- Akkor jó..- folyt le egy könnycsepp arcomról.
- Na, ne sírj!- mosolygott.
- Miért csókoltál meg Liam?- néztem szemeibe.
- Mert kellesz nekem Hope! Szükségem van rád! - szavai szívemig hatoltak.
- Egyszer elkel engedned Liam!- játszottam ujjainkkal.
- Nem tudom, hogy képes leszek-e rá!- hangja elérzékenyült.
-  Liam én veled leszek, ott...a szívedben!- mutattam mellkasára.- Míg készen nem állsz, elengedni!- hangom gyengült.
- Ha egyszer tényleg eltudlak engedni akkor is a szívembe maradsz.- vissza fojtotta könnyeit.- Ezt jegyezd meg! Sosem foglak elfelejteni!- megint meg csókolt.

- Szia anya!- köszöntem  az ajtóban álló szülőmnek.
- Hát ti?- mosolygott.- Végre megtört a jég?- jött közelebb.
- Mi? Meg történt?- lépett be Karen.
Elnevettük magunkat. Olyan vicces fejet vágtak. Volt egy olyan érzésem, hogy ők nálunk is jobban örültek, hogy meg történt.
- Karen hozd a fényképezőgépet ezt megkel örökíteni!- törölte meg anya a szemét.
- Mikor mehetek haza?- mosolyogtam.
- Holnap kicsim!- válaszolt.
- Bent maradsz velem?- néztem Liamra.
- Igen!- bólintott.
- Na lássak én is egy csókot!- futott be Karen. Elnevettük magunkat.- Léci!- könyörgött.

Liam közelebb hajolt és megcsókolt. Egy vakuvillanás és le is lettünk kapva. Karen és anya megint elsírta magát.

- Khm.. Liam!- mondták majd közelebb jöttek becsúsztattak valamit a zsebébe és elköszöntek tőlünk. Liam nevetett.
- Mit adtak? -mosolyogtam.
-Óvszert!- vette ki a zsebéből és tette a szekrényre. Kuncogni kezdtem.

Arrébb csúsztam az ágyon, hogy ő is elférjen. Levette cipőjét. nadrágját és bebújt mellém. Ráfeküdtem mellkasára, majd betakart minket. a takaróval. Kezét óvatosan derekamra csúsztatta. Csupasz fenekemre tette kezét.

- A jó öreg hátul kivágott kórházi ruha!- mosolygott.
- Ne szokj hozzá! Holnapig lesz csak rajtam!-  fúrtam fejemet mellkasába.
- Remélem is, hogy többet nem!- hangja elérzékenyült.-
- Jó éjszakát Liam!- nyomtam egy puszit szájára.
- Neked is Hope, neked is!- lekapcsolta a kórházi lámpát és elaludtunk.